Ám van még egy másik nyomós okom is, amiért pont erre vesszük az irányt. A montis nem árt ha megválogatja, hogy az esős, borongós időben merre túrázik, mert bizony könnyen pórul jár az, aki agyagos, felázott talajú utakat választ. Pár kilóméter megtétele után a kerekekre ólomsúly tapadhat, beállnak a fékek, mi pedig azt vesszük észre, hogy az olyannyira tervezett, kellemes őszi túránkból egykettőre tologatós, cipelős rémálom lett.

Nyugodt szívvel ajánlom a Bakonyt, mivel ez hazánk egyik legjobban karban tartott hegysége – legalábbis montis szemmel nézve. Itt még akkor is találunk biciklizhető utakat, ha éppen esik az eső, és a sár másutt az orrunkig ér. Montis túránk pontos megtervezéséhez mindenképpen vegyünk Észak-Bakony turista térképet.

Bár a Bakonyban sok a kellemesen emelkedő út, nem árt, ha óvatosak vagyunk a szintvonalakkal, mert előfordulhat, hogy csak araszolgatva tudunk fölfele haladni a meredek mászókán valamelyik hegy oldalában.

Felfedezőúton a Kőris-hegyen

Táv: 57km, szint: 1125m
Útvonal: Bakonybél > Kőris-hegy > Zabolai út > Vinye > Cuha-völgy > Zirc > Páliháláspuszta > Hajmás-hegy > Bakonybél

Még sűrű felhők borították az eget, mikor kis csapatunk elindult Bakonybélből. Ez a festői, hegycsúcsokkal körülvett település a Magas-Bakony tájvédelmi körzet területén fekvő igen kedvelt kirándulóhely. A talaj puha és süppedős volt az előző napokban lehullott tetemes csapadéktól, ezért aki tehette, sárvédővel vértezte fel paripáját.

Bakonybélből a főutat követve indultunk el Bakonykoppány felé. Gerencepuszta után 2 km-rel egy éles jobbkanyart követve, jelöletlen erdészeti úton vágtunk neki a Kőris-hegy megmászásának. A Rézbükki út  240m-es magasságról indul és szinte végig emelkedik a Kőris-hegy tetejéig (709m-ig), 5km-en keresztül. A jórészt sziklás-néhol kicsit pocsolyás- út néptelen volt, az erdő csendjét csak egy sólyom vijjogása szakította meg. Izzadva, párologva küzdöttük magunkat fölfelé a hajdan betyárokat bújtató bükkrengetegben. Szinte magamon éreztem Milfaith Ferkó pillantását, aki valaha itt tanyázott bandájával a környező barlangokban.

A visszafordító kanyarokból lenézve két dolog jutott az ember eszébe: egyrészt a meredek hegyoldalakról jól védhető és belátható lehetett a terület, másrészt volt ízlése ezeknek a betyároknak! Ahogy feljebb értünk, a felhőréteg gyérülni kezdett, majd teljesen megszűnt. Miután kiértünk a betonútra, balra fordultunk és 1 km múlva már a Kőris-hegy tetején ragyogott ránk a nap. Itt a légirányítás óriás fehér gömbje (egy radar) mellett találjuk a Vajda Péter kilátót, ahonnan tiszta időben látható a Balaton, a Kárpátok előhegyei és a Somló. A kilátó 3 szintjét megmászva sokáig gyönyörködtünk az alant szétterülő felhőrengetegben, mely felfokozta a Kőrist borító erdők vörös színét. 

gyertyánosok által határolt belső-bakonyi út, mely végül kivezetett a vinyei országútra. Ott ahol a Z jel jobbra fordul, mi továbbhaladtunk a P+ -on -innentől az út átváltott sotterre(zúzott kő). Lélegzetelállító szépségű erdőségen suhantunk keresztül, jobbunkon hamarosan feltűnt az idő tépte, moha lepte sziklafal,ami tulajdonképpen egy 4000 éves földsánc maradványa.

Még mindig lejtett az út, és az utolsó km-en jól belehúztunk, hogy az országútig minél nagyobb sebességet érjünk el – sikerült is az 50km/h alsó határát súrolnunk. Sár még mindig alig tapadt bringánkra,ruhánkra,pedig már a 27.km-nél jártunk. Már alig vártuk, hogy Vinyén beugorjunk a Pokol Csárdába,ami valószinűleg pokoli jó étkeiről kaphatta nevét – legalábbis ezt bizonyította az, hogy rekordsebességgel habzsoltuk be a bakonyi gombalevest és palacsintákat.

Az Álom-rengeteg csodái

Zircet Borzavár felé hagytuk el a főúton, majd balra kanyarodtunk el Tündérmajor és Pálihálás felé. Innen következett utunk egyik legszebb része; megállás nélkül gyönyörködtünk az őszi színekben pompázó tájban. Pálihálást -ezt a pár házból álló kis települést- elhagyva a P+-on kezdtük meg a mászást a Hajmás-hegy oldalában. A Zircen elfogyasztott marcipános citromszelet szemmel láthatóan jelentős energiákat tartalmazott, mert a rövid, de meredek emelkedőket is könnyedén vettem. A táj nagyon rejtelmes, mesebeli jelleget öltött magára. Öt fős csapatunk olyan csodában részesülhetett, melyet csak ritkán lát az ember.

Csönd honolt az erdőben, csak időnként hangzott fel egy-egy madárcsicsergés. Az alacsony szögből érkező napsugarak hirtelen lángra lobbantották a sárga bükkleveleket, de lángokban állt körülöttünk a vörös avar is. Időnként levélkék szálltak felénk a magasból – megannyi pörgő bárka a légben – a fák így járultak hozzá e földi paradicsomhoz. Nem győztünk nézelődni, ámulni, és csodálni a természet e hihetetlen pompáját, szemünk már káprázott az erős színektől.

Mint az erdő urai, úgy ívelt át hirtelen előttünk két kecses, agancsos szarvas, testük ezüstös álomként röppent át a magas fatörzsek között. A P+ jelzés végül egy saját párájában fürdő réten ért véget, ahonnan rátértünk (az átéltektől még kicsit kábán) a Bakonybél felé vezető betonutra.